Prológus

Reggel az ébresztőórám hangos csörgése keltett mire majdnem kiestem az ágyból. Elslattyogtam anya szobájáig és teljes testsúlyommal rátehénkedtem, hogy biztos legyek benne hogy felébred.
-Kelj anya, indulnunk kell, mert elmegy a gépem. -suttogtam a fülébe, mire felpattant.
Tusolni mentem. A forró vízcseppek simogatták a testem. Nagyban gondolkodtam, hogy mi lesz ha mégsem jön be a Londoni élet? Mi lesz ha nem lesznek barátaim? Mit fogok csinálni egyedül?
Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, mind megválaszolatlanul, bár tudtam hogy értelmetlen kérdések.

Elsőként, ugye a táncos karrierem felvirágozhat. Nem panaszkodom, mert bárhova utaztam az évek során, mindenhol felismertek, de azért jó lesz a változatosság. Másodszorra, láthatom a keresztapám, akit már lassan 7 röpke éve nem láttam, Simon Cowellt. Igen.. azt a Simon Cowellt az angliai x-faktor zsűritagját. Nem leszek egyedül, mert, bár még az előttem is titkolt, régi versenyzőivel töltöm a nyarat biztosan, de az elkövetkezendő időket is. Anya, bár nagyon fog hiányozni, el kell engednem, hiszen a nyári utazások során bejárhatom Európát, és biztos sok munkalehetőség fog az ölembe hullani. A legrosszabb dolog, az az.. hogy itt kell hagynom a srácokat. A barátaimat, Márkot és az összes többi haveromat. Lehet meglepő, de mindig is fiúbarátaim voltak, annak ellenére, hogy nem vagyok fiús lány. Pár könnycsepp gördült le az arcomon, visszaemlékezve a régi időkre, a legszebb emlékekre, a deszkás évekre, a vízicsatákra. Tudtam, hogy a közös utunk véget ért, legalább is egy ideig biztos. Bár boldog voltam, lelkem mélyén ott ült a fájdalom, ami néha mardosott, mondván "ne hagyd itt őket" . Meg kell tennem, hisz minden vágyam az volt, hogy Londonba költözhessek, és új életet kezdhessek.. ott ahol senki nem ismer.